Ideje az elején tisztázni a fogalmakat ugyebár, és néhány kedélyes elszólás erejéig még vicces is, de ha ebben ragad a társadalom, valóban egy olyan szűk réteg fog vele tevőlegesen is foglalkozni, mint a vérnyomelemzők népesnek nem mondható tábora. Pedig nem ördögtől való dolog ez.

Valamikor a 13. században, legalább is kishazánkban, pattant ki az első Szíeszár ötlete, mikor is úgynevezett bányatársládákban kezdtek a bányászok pénzt gyűjteni, hogy szerencsétlenül járt társaikon segítsenek. Ez persze később a nyugdíjrendszer alapköve is lett, azonban nem túlzok, ha azt állítom, ez igenis CSR a javából, hiszen saját költségükön, állambácsi bevonása nélkül kerítettek alapot társuk megsegítésére a bányászok. Manapság bárki végezhet CSR tevékenységet, oly szélesek ennek a szakágnak (ha ez egyáltalán az) a lehetőségei, hogy nem is Dunát, Amazonast lehetne vele rekeszteni, de mi is ez tulajdonképpen.

Az már a társládás sztoriból is látszik, hogy ez valami jótékonykodás féle dolog, segítő, szociálisan érzékeny, vagy magát annak mutatni akaró tevékenység. Igen kérem, akik az A-t jelölték, megnyerték a másfél milliót, ez bizony az. Nem akarok Wikipedia-s szócikk lenni, akit érdekel elolvassa, inkább saját megítélésemet interpretálnám jelen írásban. A CSR nem kötelező adó egy százalék, nem is kell mindenkinek csinálnia, még céges szinten sem, kizárólag, ha valóban belső késztetést érez rá.  Ez ugyanis csak akkor ér valamit is, ha nem külső, autokrata nyomásra cselekszünk, hanem felebaráti szeretetből, ami persze távolról sem jelenti azt, hogy ennek ne lenne számunkra is, akár mérhetően kedvező hatással.

Az ugye tiszta már jó ideje, hogy nem feltétlen atomok és kvarkok az alkotóelemeink, hanem (és itt egy és millió módon nevezhetjük el, de csak az egyszerűség kedvéért) energia. Ha energia alkot minket, akkor ez bizony nem a semmiből van, és csak úgy nem is tűnik el a semmibe, ezt Newton óta minden hatodikos gyerek tudja. Amikor segítünk másokon, és imhol a kikezdhetetlen érv, miért jöjjön ez belülről: akkor energiához jutunk, saját magunkkal teszünk jót, nem közvetetten barátaim, hanem tapintható módon. Ha és amennyiben ezt kényszerítik, akkor bizony igen savanyú lehet a szőlő. Nem szeretném sem az energiás részét, sem a filozófiát taglalni, nem én vagyok hozzá a megfelelő személy, de ezt már tapasztaltam, ezért írom le, adott esetben akár ugyanaz a mozdulat, gesztus, gondolat is adhat vagy vehet el energiát, életkedvet az embertől attól függően, hogy ezt saját felindulásból teszi, vagy nem. Jó példa az életörömre, és annak tapinthatóságára a közösségi szellem ereje is, hiszen csoport szinten minden hatványozottan érvényesül, ha a tagok úgymond egy felé eveznek, olyankor a pozitív és negatív érzelmek is egy irányba hullámzanak, és ha már hullám, elég az ezzel azonos című német filmdrámára gondolni. De említsünk követendő példát inkább.

Debrecenben valami megmoccant 2014 végén, pedig csak egy kedves, lelkes srác akart némi édességet összegyűjteni pár rászorulónak, és bumm, így lett a csoka… azaz így születtek a Debreceni Hősök! Tevékenységeikről elég sok helyen olvashatnak az érdeklődők, de elmarasztaló véleményeket aligha találunk, és ez nem véletlen. Nem kívánom részletesen bemutatni, mivel is foglalkoznak, elég csak ennyi: hősködnek, na és itt kérem révbe is értünk: EZ a CSR! Társadalmi felelősségvállalásnak hívják ugyan, de ez inkább törődés, horribile dictu, felebaráti szeretet. Felmerül egy kérdés két barát között: „Figyelj már, adunk?” Mire a másik: „Van miből?” „Van.” „Akkor adjunk!” És ennyi. És hogy ha a dolog ennyire nemes, miért is támadható?

Aki jót cselekszik manapság, arról rögtön azt feltételezik, hogy hátsó szándékkal tette, és itt szögezzük le, IGEN! Nevezetesen a fent emlegetett energia kérdés merül itt fel. Aki jót cselekszik, azt pozitív érzet fogja áthatni, ez ellen nincs mit tenni, ez oly törvényszerű, mint hogy a Nap keleten kel. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az illető személyt, csoportot, céget attól a perctől kezdve jótevőként fogják aposztrofálni, ezzel sincs semmi baj, véleményem szerint a lényeg csupán a tetteken van. Aki jót tesz másokkal, az magával is, ha ez adott esetben csak a személyes jó közérzetemet szolgálja, az semmivel nem más, mintha egy cég ezzel szeretne jó színben feltűnni, nem kell ezen a kákán keresni a csomót, inkább példát venni, és tenni nekünk is. Nem drog ez, de rá lehet szokni, és igazán, de most úgy komolyan, nem élnénk egy leheletnyivel jobb világban, ha ezen függene a nép, nem a… akármi máson? De! Na, akkor ahogyan Besenyő Pista bácsi mondá, igazam van!